8. Fejezet • i'll fightback

Justin Bieber 

Magány. Mit is jelent ez valójában? Minden szónak - még a piromsággal telt mondat végű leharapott, sötét éjbe suttogott szavaknak is - mind súlyos jelentőségük van. Indulattal telt tettek, meggondolatlan szavak. Minden embernek vannak bűnei. Mindenki mondott már olyat, amit aztán megbánt. 

Pár szavas mondat, pár betűs szó. Csak egy pillanat, mégis elég egy egész lélek lerombolására. Néha gondolkozz el. Gondolkozz el azon, mennyire szerencsés vagy. Még ha most úgyis érzed magányos, s megtört vagy gondolj arra, hogy élsz, lélegzel, minden reggel újra és újra, mikor kinyitod a szemed az élet labdát ad. Esélyt ad egy újabb percre, egy újabb napra. Újabb emlékekre, s tettekre. Ne szúrd el! "Már megint elcsesztem." Ez így nincs rendjén, ugye? Szánalmas és gyenge vagy. Szeretetre szomjaz, kiszáradt, elporhadt lelked. Mindenkit szeretsz, de mindenki átver. Mindent adsz, amit csak tudsz, még sem kapsz semmit. Monoton, kontrollként ismétlődő napok. Egy idő után már átokká válik, s nem áldássá. Úgy érzed.. Tudod mit? Nem is érzel már semmit. Üres vagy, jelentéktelen. Fáradt. Nem érdekel. Leszarom. Ismerős ugye? Csak hagyjanak békén. Nem érdekel semmi, nincs erőd semmihez. Teljesen magadba zuhansz. Szép lassan tönkremész. Nincs ki segítsen, nincs ki támogasson. Senki sincs, aki néha napján megkérdezné hogy érzed magad. Aki néha elmondaná, milyen jól nézel ki ma. Fojtogat. Elás az élet. Ezt jelenti a magány. Mikor nincs ki veled sírjon, nincs ki veled nevessen. Nincs senki, ki karjaiba zárna. Senkinek sem vagy fontos. Egy vesztes vagy. Egy lúzer. Egy pancser. Egy senki. Egy jelentéktelen lélek. És tudod miért hiszed ezt? Mert az érzelmeid kreálta buta gondolatok minden nap ezt suttogják. A lelked nem bírja már, megtört. Miért aggódsz feleslegesen? Miért szeretsz feleslegesen? Miért reménykedsz, ha közben már minden hited elveszett? Nem csak az emberekben, de még saját magadban is. Válj egy érzéketlen lénnyé. Csak ne érezz. Felejtsd el a gondokat, az érzelmeket. Ha nem szeretsz, nem szenvedsz.  

 - Nem tudtam, hogy ennyire prűd vagy - vigyorogva kémleltem ráncba borult, nyúzott arcát. Nem mintha annyira szép látvány lett volna, csak egyszerűen jót szórakoztam rajta. Mióta a drága kincse kitette a szűrét, szinte hozzám sem szól. Vagy ha igen, akkor is durván, egy-két szavas mondatokkal.
Fáradtságtól s könnyektől vöröslő szemeit szikraként vetette az enyéimre.
 - Nem tudtam, hogy ennyire ráérsz - lesajnáló pillantásokkal végig vezette rajtam tekintetét, hangja el-el csuklott szavai között. Rossz volt ránézni. Az a gyönyörű, rejtelmes nő..Hova tűnt?
 - Rád bármikor - küldtem felé egy pimasz vigyort, mire csak hatalmasat nyelt, majd megnyalta kiszáradt ajkait.
 - Te tényleg nem fogod fel, ugye? - kezében tartott papírjait még erősebben szorította, apró öklöt formálva. - Mindent elbasztál! - hetek óta most először emelte föl hangját. Szórakozva figyeltem, ahogy a váró teremben minden szem ránk szegeződött. Végre nem egy élő halott. Frusztráltan körbe pillantott, mire mindenki azonnal másfele szentelte figyelmét. - Szerettem Őt - tanácstalanul fúrta könnyektől csillogó íriszeit az enyéimbe. Úgy éreztem hánynom kell.
 - Szánalmas vagy - unottan szakítottam el tekintetem az övétől. Gúnyosan elvigyorodott.
 - Én vagyok a szánalmas? Mert Te annyira jó ember vagy, Justin Bieber?!
 - Tudod.. - sóhajtva álltam föl a kényelmetlenné vált székből - bennem éppen ez a jó.
Értetlenül figyelt, mosolyogva vállat vontam. Még mindig nem érti.
 - Nincs bennem semmi jó - már épp nyitotta volna ajkait, mikor újra megszólaltam, - és ez jó. Mert tudod mi a kibaszott szar?.. - arcom ezúttal komoly volt. Mellőztem a jó kedvet. Ha azt akarom, hogy végre felfogja, nem szabad elviccelnem. - Ha valakiben vannak jó dolgok. Jónak lenni.. - hangosan felszisszentem, kényes téma. Nem csak az én, de az Ő életében is, úgy hiszem. Hosszú hetek óta, egyszer nem keresték a szülei - nehéz anyuci pici lányának lenni, nem igaz? - ajkait beharapta az előtörni készülő könnyeitől. Lehorgasztott fejjel hallgatott. - Van benned egy rossz dolog, baby. Valami olyan, ami mindent.. elbasz? - idéztem szavait. Óvatosan leguggoltam elé, ujjaimmal álla alá nyúltam. - Jó vagy és ez..neked a legrosszabb. 

  

 Chels Wild 

 Mégis hogy mondhat olyat, hogy rossznak lenni jó? Talán nem hallott még Isten tanításairól? Vagy csak én vagyok túl..hogy is fogalmazott - 

 - Prűd? — suttogtam halkan magamnak. Fejemet nem emeltem el eredeti helyéről, továbbra is a párás ablaknak dőltöttem, a visszapillantóból figyeltem az idegen lányt. Hosszú, sötét tincsei voltak, telt ajkai és hibátlan, szoliban pörkölt bőre. Formás fenék és átlagos dekoltázs. Tökéletesnek tűnt — ami a külsejét illeti. 

 - Hol vagyunk? — èrtetlenül pislogtam az anyós ülès felőli ajtó nyitóra.

 - Inkább itt maradsz? — flegma volt és lekezelő. Grimaszolva fordult el tőlem, kisegítve a hátul ülő lányt. Ő persze nem tett fel idióta kérdéseket, egyből a srácba karolt, nevetgélve indultak az ismeretlen ház felé. 

Annyira szerencsétlen vagy.. 

 - Héj — bök oldalba hegyes műkörmével, mire szisszenve felé fordulok. - Ez meg ki? — fintorogva néz a Bieber ülében vihogó luvnyikra. 

 - Jessica — mindezt olyan hangsúllyal, mintha azt mondtam volna "meghalt a macskám".

 - Tudod.. — kezdte, miközben büszkén kihúzta magát székében — te sem vagy egy szépség, de ez a lány egyértelműen nem illik Jujuhoz. 

Hát kösz. 

Bosszankodva figyeltem mindenegyes rezdülésüket. Miért nevet minden idióta viccen? És miért nézi ilyen feltűnően? 

És mi egyáltalán miért lessük Őket? Ez annyira szánalmas. 

Épp azon voltam, hogy összekaparva azt a maradék önbecsülésem, elhagyjam a társaságot, mikor a bunkó vigyorogva hátrafordult a kanapéban, elégedetten konstalálta, ahogy a méreg ette mindkettőnket. 

Ezt még csúnyán visszakapod.. 

7. Fejezet • it was wrong

Chels Wild

Ahogy ott ült a Hold által bevilágított félhomályban, ahogy kifejezéstelen arccal meredt a semmibe.. Mintha csak azon gondolkodna mi dolga itt neki? Minden embernek vannak álmai, céljai. Mindennek megvan az oka, ahogyan annak is, hogy a világra jössz. Az életnek célja van veled. Az élet egy lehetőség, egy esély. Senki sem kéri, mégis kapja. Te döntöd el, hogy élsz e vele, s ha igen, hogyan teszed.

Megélheted pokol, - s mennyként is. Ez csak rajtad áll. De ne gondolkozz rajta túl sokat. Ahogy minden más, a Földi élet is mulandó. Mindenki változik. Változz Te is! Légy erős, válj Te a figyelem középpontjává. Te legyél, aki mindenki lenni akar. Irigykedjenek, ne sajnáljanak. Ezt neki is meg kellene értenie. Ehelyett újra, és újra elmerül az önsajnáltatás mocsarában. Így bizony nem fogja sokáig húzni. Egyszer bele fog fúlni.

- Ez gyors volt - láthatóan megrezzent hirtelen érkezésemre. Holott már jó ideje figyeltem.

- Veled tovább tartana - az a kéjenc vigyor. Ez nem az az egészséges mosoly. Ez nem lelki, ez testi. Ezek csak szexuális érzelmek. Ez az egyetlen, ami boldoggá teszi ezt az embert. Valahogy mégsem tudom elítélni. Mindenki másban leli az örömét. Hát Ő ebben. Neki legalább van miben.

"Beszólását" figyelmen kívül hagyva ültem mellé. Sokáig nem szóltunk egymáshoz. Míg én magam elé bámultam, Ő engem fürkészett.

- Mit bámulsz? - szavaim durvának hangozhattak, hangszínem azonban lágy volt. Kicsit talán szórakozott is.

- Olyan gyönyörű vagy - barna íriszeit erősen az enyéimbe fúrta. Úgy éreztem magam, mint azok, akik előtt azt a bigyuszt lóbálják. Értitek, ugye?

Egyenesen Bieber földre hipnotizált.

- A szemeid - óvatosan nyújtotta felém kezeit, majd végig simított járomcsontomon. Érintése gyengéd volt, ellenben vágyival. Még mindig benne volt a múltkori kis akcióm. Azóta nem érintett meg egyszer sem. Kivéve a mai nap eseményeit. - Az ajkaid - minden szavát követték ujjai nyomai. Kicsit frusztráltan éreztem magam.

- Nem fogok veled lefeküdni - toltam el kezét arcomról. Az a reakció mindent megért. Nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam.

- Franc - sóhajtva vetette hátra magát a gyűrött lepedőn.

Mivel szemeit lehunyta, szemügyre tudtam venni arca minden szegletét. Ajkai még mindig fel voltak repedezve, s arca némely helyén éktelenkedett még pár folt. Tudtam, hogy én tettem ezt. Igaz, hogy részben az Ő hibája, de azért egy icipici, morzsányi lelkiismeret még belém is szorult. Felszisszent, ahogy jéghideg ujjammal ajkainak sarkába tapintottam. Alkaromon támasztottam meg magam, miközben Justin meglepetten meresztette rám csokoládé szemeit. Nem tétlenkedett sokáig, egy pillanat alatt csípőjére ültetett, kezeit derekamra szorította. Meglepett, hogy nem tettem semmit, talán Őt még jobban. Vagy pontosabban, a betegségem nem tett semmit. Egy egészen más kémiai reakciót váltott ki belőlem. Tudtam, hogy ez nem az az érintés, ez nem az az illat, ez nem az az ember, aki - testileg - árthat nekem. De nem csak ezzel voltam tisztában. Az erkölcsi normáimmal és a kapcsolatai státuszommal is képben voltam. A pia hatására viszont úgy viselkedtem, mint akit jól fejbe vágtak. 

 Hideg ujjainak simogatása villámütés szerűen értek. Arcom minden szegletén borsóztam tőle. Mivel én voltam felül, ezért azt várta, majd én fogok kezdeményezni és lehajolni hozzá. Hamar rádöbbent, hogy ez bizony nem fog bekövetkezni. Fordított a helyzetünkön. 

 - Nem foglak megcsókolni - jelentettem ki komolyan, mire csak gúnyosan elmosolyodott afféle "persze" mondatot sugallva.

 - Én viszont igen -  tenyereit lábamra helyezte, ajkaival pedig még közelebb merészkedett. És én? Körülbelül, mint egy darab léc feküdtem alatta. Az igazat megvallva fiúval soha nem voltam még ilyen helyzetben - önszántamból -. Egyedül.. Basszus! Lana! 

 Időm sem volt reagálni, Bieber már az ajkaimon tevékenykedett. Bármennyire is kívántam, bármennyire is voltak ajkai puhák és édesek.. A mámor egyszerűen nem tudott eluralkodni rajtam. Magam mellől átraktam csupasz derekára tenyerem. Úgy próbáltam meg eltolni magamtól. 

 Justin viszont úgy tűnt túlságosan is beleélte magát a dolgokba. Figyelmen kívül hagyta tiltakozásom. Végre abbahagyta párnáim masszírozását, így már szóhoz tudtam jutni. 

 - Jus.. Ah - felszisszentem, amint fogait vékony bőrömben éreztem. Nem hagyta abba, csak mormogott egy afféle "Mi van?" kérdésnek beillőt.

 - Oh, bocsika - undorodtam magamtól. Erre persze rögtön felkapta a fejét. Egy alacsony, fekete hajú lány volt, elég hiányos öltözetben, ki látszólag cseppet sem jött zavarba - velem ellentétben -.

 - Még egy kör? - vigyorgott a lányra a felettem térdelő srác, mire majd azt hittem elsüllyedek szégyenemben. 

 - Ah, nem szeretem a hármasokat - húzta el száját, miközben tekintetével felém sandított. Lassan hajolt le a földön lévő táskájáért, minek Bieber természetesen minden percét élvezte. - Talán legközelebb - azzal ott sem volt. Kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségét tornáztam ki magam a fiú alól. 

 - Mit csinálsz? - értetlenül figyelte tetteim, amint a cipőmet felhúzva az ajtó felé indultam.

 Nem leszek a következő.

 - Bocs. Hiba volt - nem vártam meg, hogy bármit tegyen vagy mondjon. Csak minél előbb el akartam tűnni onnan.

 Abban pillanatban úgy utáltam magam, mint még soha.  Hihetetlen, hogy képes voltam ezt tenni, egy Justin "félével". Ráadásul Lanaval. Teljesen elment az eszem.

6. Fejezet • Bros?

Chels

  Mindig is imádtam a telet. Mikor átfagyva belépsz a meleg lakásba, mikor elmerülsz egy kád forró vízben. A köréd tekeredő puha pokróc. Számomra ezek mind, mind értékes pillanatok. Ezt leginkább úgy tudnám elmagyarázni, mint mikor.. Képzeld el, ahogy karácsony éjjelén a pároddal sétáltok az utcákon. Fázol, minden porcikád remeg, ezért a fiú - vagy lány -, akit szeretsz, átölel téged. A testhője téged is felmelegít. Én ezekkel az apró dolgokkal helyettesítem a más embernek természetesnek tűnő dolgokat. Az évek során megtanultam kezelni a betegségem





- Vedd vissza!
Egy tisztességes lánynak nincs preferálciója a Bieberféle emberekhez. Főleg, ha a lánynak kedvese van.
 - Én nem fázom - lazának akart tűnni, miközben a vak is látta; remeg minden porcikájában. Libabőrös karjáról arcára siklott tekintetem. Szemeivel a tábor tűzét vizslatta. Lilás ajkai enyhén elváltak egymástól. Meleg, alkohol ittas lehelete mini ködöket alkotott a levegőben.
 " - Engem miért nem ölel meg senki? Én is fázom."
" - Egy magadfajtát nem lehet szeretni."
 - Nem kérdeztem.
Határozott hangszínem nem csak jó magam, de még Őt is meglepte. Többé már nem féltem tőle. A társaságában úgy viselkedhettem, mint egy normális tini lány.
 - Tartsd meg - merő gúny.
 - Tartsd meg Te! - mint két óvodás, komolyan. Csökönyös és önfejű. Kibírhatatlanul gyerekes! Levetettem a vállamra takart szövetet, majd a srác ölébe dobtam, jelezvén nincs rá szükségem. Szótlanul fogta kézre a szürke pulóvert. Kaján vigyor csúszott szám sarkába, hisz azt hittem végre felveszi. Komolyan gondoltam, hogy nyerhetek egy Bieber ellen? Egy jól irányított mozdulattal, percek alatt elnyelték a lángok. Tűzre dobta a pulóvert.
Édes jó Istenem. Hogy lehet valaki ennyire csökönyös? Több ezer hajléktalan ölni tudna érte egy ilyen csípős téli estén, erre Ő egyszerűen felgyújtja. Éppen kérdőre akartam vonni, hogy mégis mit képzel, azonban következő tette még a szavakat is a torkomra égette. Viszont nem csak ott. Ujjai derekamat perzselték hasonlóképp.
 - M- mit csinálsz? - természetesen bárhogyan próbáltam, nem tudtam eltolni magamtól. - Justin, ha nem engedsz el azonnal, sikí...
 - Tartsuk meg egymást - forr, perzsel, égett. Feltüzel. Alkohollal kevert mentolos lehelete hallószervem simogatja. Ez nem víz, ez nem ház, mi kihűl. Ez nem élettelen. Ez talán örökké szólhat. 
 - Ma este, csak most az egyszer. Tartsunk ki egymás érintéseiben.
 Nem. Ez nem helyes.
 - Utoljára kérem - fenyegettem. Mi mást tehettem volna? Biebert viszont nem úgy lehetett ismerni, mint aki bármitől is megijed. Épp ellenkezőleg, Ő rémisztett másokat. Maga volt a fojtogató rémálom. Egy álom, melybe akaratlanul is belecsöppentél.
- Miért nem akarod, hogy az emberek szeressenek?
 " - Egy magadfajtát nem lehet szeretni."
Akaratlanul is gúnyos mosolyt villantottam.
Egy szerethetetlen, egy szerethetetlent, szeressen? 
Nevetséges.
 - Szórakozni jöttem, nem nyáladzani - az idők alatt szorítása gyengült derekam körül, így szerencsére könnyűszerrel el tudtam tolni magamtól. - Héj, Stevenson!

Michael Ray Nguyen-Stevenson. Nem, nem csak szerinted borzasztó név. Inkább maradjunk csak a Tyganál. Irigylésre méltó, kreol bőrével szinte beleolvadt az éjszakába. Szerencsére a házból szűrődő fény valamennyire bevilágította az udvaron tartózkodó - csontrészeg - fiatalokat, így fel tudtam ismerni a keverőnél iszogató srácot is. Elég.. Nos, ugyancsak illuminált állapotban volt. Hófehér fogai, szinte világítottak, ahogy felém közeledett. Én továbbra is Justin előtt ácsorogtam. 
 - Na mi az, Bieber? Ráduntak? - Stevenson, kérlek.. Csak olaj vagy a tűzre. - Hölgyem - tovább hozva a formáját, pukedlízve meghajolt előttem. Lökött egy srác, az is biztos, egy azonban biztos. Az ember nem tud, nem vidám lenni a közelében. Lepillantottam a nem rég említett személyre. Ő már nem volt éppen felhőtlenül jó kedvű. Szemei szinte tüzet okádtak felém. Dühös volt és ez megrémisztett.
 - Erre a farokra? Soha - mint villámcsapás tűnt el a köd szemeiből. Kacér vigyorral pacsiztak össze. Mi a franc? Bipoláris..
 - Iszunk, vagy mi lesz? - kezdtem elveszteni a türelmem. Na meg persze Bieberrel sem volt kedvem tovább egy levegőt szívni.
 - Ah, ez a beszéd! - izgatottan dörzsölte össze tenyereit, miközben elégedetten vigyorgott. Ezeknek sosem fárad el a szájuk? Ha nem vigyorognak, dumálnak, ha nem dumálnak, vigyorognak. Kiakasztó!- Bro?
 - Én most inkább kihagyom, kösz - utasította vissza. Jobb is. Mielőtt útját a plasztik babák felé vette volna, utoljára erősen derekamba markolt, így vont közelebb magához. - Idióta, ez fáj! - Vigyázz vele, Baby. Jó fej srác, de — egy pillanatra szünetet tartott, csak míg elhajolt, hogy lehelete ajkaim érintse fülcimpám helyett - Azt se felejtsd el, hogy Te is elég jó vagy — nedves izma végigszántotta alsó ajkát, majd fölényes vigyorral nyugtázta, tekintetem minden tettét magába itta.

5. Fejezet • without feels

Justin szemszöge

*Egy hónappal később*

Nem, nem kedvelem. Attól függetlenül, hogy elég jó bőr, semmit nem jelent számomra ez a lány. Normális dolog ilyet mondani egy hónap együttélés után? Talán nem. Én viszont sokban különbözöm a többi embertől. Nincsenek érzéseim.
 - Neked se legyenek.
Az eddigi néma, már- már fojtogató csendet, halk, suttogásnak vélhető morajom szakította félbe. A tűzhely előtt serénykedő, ég kék szemű lány némán felém fordult. Várta, hogy folytassam. Aztán ahogy szótlanul meredtünk egymásra, egyre inkább kezdett benne tudatosulni egy valótlan elképzelés, - csupán a képzelete játszott vele-. Jobbnak láttam mihamarabb megszólalni, mielőtt még újra másra szentelné a figyelmét.
 - Nincs ki hiányozzon, nincs ki határokat szabjon. Nem idegeskedem senki jólléte felől. A lehető legtöbb emberi érzelmet kiirtottam magamból. És igen. Talán egy érzéketlen, bunkó, köcsög vagyok. Elismerem. Viszont a többi embernek is be kellene látnia; az érzések nem jó dolgok. Olyan sebeket és fájdalmat tudnak okozni, mint semmi más. Kötöttségek nélküli szabadság. Érzések nélküli élet, érzéketlen emberek. Én így érzem jól magam.
 Sután pislogott rám. Tekintetéből értetlenséget véltem kivenni. Letette a kezében akadt eszközt, majd teljes mivoltjával felém fordult.
 - Miről beszélsz?
 Egy hónapja lehettem szemtanúja minden napi tevékenységeinek. Ismertem már jól. A zavartan füle mögé tűrt tincseit, mikkel épp ellenkezőleg tett, ha éppen arca píromságát próbálta palástolni. A vérvörös cseppeket ajkain. És tessék, már megint ezt teszi. Agyal.
 - A szájrágás rákot okoz - figyelmeztettem, bár látszólag egyáltalán nem hatotta meg, miután unottan rám pillantott.
 - A drog is halálos.
 Könnyelmű.. Nagyon nyeregben érzi magát mostanság. Minden másban bizonytalan, viszont ha rólam van szó.. Keményen odaszól.
 - Fogadunk, hogy előbb elpatkolsz? Az érzéseid ki fognak nyírni.
 Úgy beszélgetünk halálaink valószínű okozóiról, mintha csak általános igazságokról folytatnánk le minden napi csevejt.
 - Mit tudhatnál Te az érzésekről? - gúnyosan felnevetett. Lekicsinylően csengtek savas szavai. 
 - És te az életről?
 - Egy drogfüggő akar kioktatni az életről? Komolyan? Egy érzéketlen, drogos, senki?
 Fájnia kellett volna? Nem hatott meg.
 - Chels.. Fogadd el, hogy gyenge vagy. A gyenge embereknek pedig nem valók érzések. És igen, egyszer én is beledöglök abba a sok szarba. De inkább haljak meg úgy, hogy előtte jól beszívtam, és baromi jól éreztem magam, minthogy az egész életemet siránkozva és ön sajnáltatva éltem le, mielőtt a sínen elbaszott volna a vonat.
 Elgondolkozott. Egy ideig nem szólt semmit. Mintha kis düh csillogott volna íriszeiben, ahogyan durcáson felpillantott rám.
 - Attól jobb, lesz ha egy drogos, vagy alkoholista senki leszek, aki ráadásul még egy érzéketlen paraszt is?
 - Hidd el. Sokkal jobb lesz - beszélgetésünk alatt most, először villantottam meg kaján vigyorom, hisz tudtam; nyert ügyem van.

 - Muszáj ezt? - már megint kattog, már megint az ajkát rágcsálja. Nem csodálom, hogy beleőrült. Lassan én is, ha ezt így folytatja.
 - Nyugi már. Itt vagyok. Nem fognak elrabolni - fújtattam feszülten.
 - Justin, ez nem vicces! - bármennyire magabiztosnak akart tűnni, hangja megremegett a végére. A következő amit észleltem Chels volt, amint hirtelen a földre zuhan. Los Angeles, pláza, tömeg. Vele járója, hogy az emberek néha figyelmetlenek és egymásnak mennek. Ő viszont egy - nagyon- komplikált esett.
 - Oh, nagyon sajnálom! Nem ütötted meg magad? -
láttam, amint mellkasa egyre gyorsabban emelkedik, majd süllyed. Nem szólt semmit, szemei összevissza cikáztak. Mintha keresett volna valamit, vagy inkább valakit. A srác közelebb lépve hozzá, térdeire támasztotta tenyereit. Fölé tornyosulva várta a még mindig padlón ülő lány válaszát.
 Miután nem szólalt, olyat tett a srác, amit nem kellett volna. Nagyon nem.
Felé kezdte nyújtani a kezét, mire Chels automatikusan magzat pózba húzva magát, torkaszakadtából sikítani kezdett.
 Oh, franc. Az idegen ijedten hátrébb szökkent. Kis híja volt, hogy hirtelen mozzanatától nehogy Ő is a padlón taknyoljon.
 - Menj el - biccentettem fejjel a srácnak, az ellenkező irányba. Nem kellett kétszer mondani.
 - Chelsea.
Guggoltam le az említett elé. Szerencsére a sikítása abbamaradt, félve felpillantott öléből.
 - Justin? - hangjában némi remény játszott. Ugyanakkor bizonytalan is volt.
 Némán bólintottam, mire óvatosan kinyújtottam felé kezem. Nem akartam úgy járni, mint szegény pára.
Torkában lévő gombócot lenyelve, megnyalta élénk vörös ajkait.
 - Ne hezitálj! - szóltam rá erélyesen, mitől kissé megrettent, de aztán szavaim megfogadva Ő is közelebb emelte remegő kezét, enyémhez. Pár centi választotta el ujjbegyeink, mikor félve szemeimbe nézett.
 - Ugye nem fogsz bántani?
Válasz helyett csak óvatosan  kézfejére csúsztattam tenyerem. Gyengéden megszorítva felhúztam magammal a földről.
 Zavarban volt, hirtelen akarta elhúzni kezét, s arrébb állni. Ujjaim azonban újra csuklójára fonódtak, s egy rántással került előbbi pozíciójába. Mozdulatomtól tincsei arcába hullottak. Késztetést éreztem, bizseregtek ujj begyeim a lány loknijai után. Tudni akartam milyen az illata, a tapintása. Tudni akartam milyen Őt érinteni, érezni.. Ez egyszerre rémisztett, s zavart össze. Percek múltán Ő szakította meg szemkontaktusunk. Tekintete ugyanis ujjaim szorított csuklójára tévedt, majd újra rám pillantott. Ezúttal kérdőn.
 - Csak, hogy.. Csak hogy ne égess be megint.
 Utaltam ezzel előbbi akciójára, mire aprót bólintott, s sután beharapta ajkait. Ezúttal nem ideges, örvendő volt, ugyanis elterülni kívánó vigyorát próbálta elrejteni.
 - Mit vigyorogsz? - szóltam oda - kicsit talán- durván. Nem szólt semmit, csak szó nélkül az egyik áruház ajtaja felé kezdett húzni.

 - Most viccelsz velem, ugye? - vontam föl szemöldököm a lány ruházatára utalva.
 - Neked semmi nem jó! - csattant fel, min kissé meglepődtem. Úgy látszik Mrs. Öngyit is ki lehet borítani.
 - Tévedsz - eresztettem egy fülig érő vigyort. - Te elég jó vagy számomra.
 - Ha? - senki ne ijedjen meg! Az ott nem egy hallá mutált egyed. Ő csak Chels.
 - De ebben jobb lennél - dobtam oda egy rövid, V vonalas ruhát, mire döbbentből, egyből átment a szokásos durcás arckifejezésbe. Talán nem ezt várta. Idegesen húzta be a próbafüle függönyét, hogy azt hittem leszakad.
 - Nem rossz - bólintottam elismerően, miközben a "nem rossz"-tól egy picit többet gondolta. Wildnek egy igazán nőies, karcsú alakja van. A V kivágás pedig belátást enged méretes kebleibe. - Kicsit itt - álltam fel babzsák fotelemből, s közelebb sétáltam hozzá. Kicsit félre volt csúszva a ruha rajta.
 - M-mit csinálsz?
 - Nyugi - simítottam végig dereka vonalán, mire láthatóan megremegett. - Csak megigazítottam - feleltem, miután arrébb húztam az anyagot. Így már tökéletesen passzolt. - Ez lesz az. Mehetünk.
Jelentettem ki tényszerűen, majd a lány rikácsolását figyelmen kívül hagyva - miszerint ez túl "ribis" - vettem a kassza felé az irányt.
 Egy garantált. A mai éjszaka felejthetetlen lesz számára.

4. Fejezet • Hug me, pleas

Chelsea szemszöge

 Eddig észre sem vettem, milyen nyomi ujjaim vannak.. Olyan deformáltak. Ritka szar. 
 - Tom szerint el kellene kezdenünk nyitni egymás felé.
Ráférne egy kis reszelés..
 - Megismerni a másikat, hogy könnyebben menjen a dolog.
Egy új lakk sem ártana. Ez már elég unalmas..
- Chelsea Samantha Wild! - ijedten kapom fel -eddig ölemben elhelyezkedő kezeimről- tekintetem az előttem ülő, kívánatlan vendégre. Dühösnek tűnik.. Helyes!
- Justin Drew Bieber? - emelem fel kérdőn szemöldököm, miközben egy unott grimasszal ajándékozom meg. Állkapcsa megfeszül, élesen fújja ki a levegőt. Ennyire egyszerű lenne dühbe hozni? Az csak jót jelent. Talán mégsem lesz annyira szörnyű ez a két hónap. A végén még Ő is kap egy szép kis idegösszeroppanást. 
- Én sem jó kedvemből vagyok veled, hidd el. Lenne jobb dolgom is nálad. De mivel egy korrekt embernek tartom magam, - jól hallok? - ezért úgy gondoltam, hogy segítek neked, de ha Te nem vagy hajlandó együtt működni, akkor csak tessék. Mint mondtam, az elvonó jó buli - teljesen fél vállról kezelte a dolgot. Mintha csak neki tök mindegy lenne az egész. Holott valamicskét mégis csak számítok neki, ha már rám "fecsérli" az idejét. A válasz egyszerű: szexet akar. Kár, hogy azt itt nem kapja meg. Viszont ezt neki nem kell tudnia. Szépen kihasználom, aztán mehet. - Diktálom a játék szabályokat. Egyszer mondom el, úgyhogy.. 
 - Héj, héj! Ácsi! Ez tudtommal még az én házam. Max én vagyok az, aki itt a lapot oszthatja! 
Mégis mit gondol ez magáról? Azért álljon meg a menet. 
- Én kérdezek, Te válaszolsz. 
Arca továbbra is kemény volt, magabiztosságot sugallt. Mintha csak meg sem hallotta volna előző szavaimat. Ez így nem lesz jó.. 
- Ne érezd magad ennyire nyeregben! Nem vagy Joker. 
- A megmentőd vagyok, szívi - komolysága egy pillanat alatt elillant. Széles vigyora elterült napbarnított arcán. Húsos ajkai pedig vékony vonallá keskenyültek. Azt hittem nincs a rideg Justinnal hátborzongatóbb. Viszont ez az önelégült képe.. Na és a hirtelen bipolárissá vált viselkedésétől a szőr feláll a hátamon. 
- Csak essünk túl rajta. 
Úgy gondoltam, nincs értelme tovább vitatkozni. A végén úgyis Ő győz. Plusz az is igaz, hogy én vagyok rászorulva Rá. 
-  Helyes. Első kérdés. Miért vagy ilyen? 
Egyből a közepébe.. Ő aztán nem kerülgeti a forró kását! 
- Úgy érted ilyen csodálatos? - én viszont igen. Emlékszem, a doktornak sem nyíltam meg egyből. Ez nem megy egyik napról a másikra. Nem értem mit vár tőlem. 
- Ettől a ténytől most próbáljunk meg elvonatkoztatni - nem volt önelégült, idegtépő, gúnyos. Ez egy őszinte mosoly volt. Nahát, ilyet is tudsz? 
Idegesen rágcsáltam alsó ajkam. Szemeim újra a deformált ujjaim vizslatásába kezdtek. 
Érdes, hideg. Tapintása gyengéd. Óvatosan nyúlt állam alá, kényszerítve, hogy azokba a mélybarna szemekbe kelljen néznem. - Halasszuk holnapra? 
Mondhattam volna nemet, húzhattam volna még egy kicsit az időt, de úgy döntöttem, hogy jobb előbb, mint utóbb.
 Mély levegőt vettem, majd belekezdtem a mesémbe. 
- Tíz éves voltam, mikor anyám megcsalta édesapám. Sokat vitáztak akkoriban. Apu feje pedig teljesen elborult.. megpofozta anyát. A "Nőket nem ütünk meg!" érv ellenére is megérdemelte. Tönkretette a családot. Aput hibáztatta, azt mondta feljelenti bántalmazásért. Az a gyenge pofon azonban nem volt elég bizonyíték. Apa beadta a válókeresetet. Miután anya megtudta, hogy a alkoholista múltja miatt esetleg kihez kerülhetek, megijedt - kibuggyanó könnyeim törölve húztam fel kardigánom, szabad belátást bocsájtva heges oldalamra. Justin szemei kikerekedtek. A nagyszájú Bieber mem tudott szóhoz jutni, amit nem is csodálok igazából. - Azt hazudta a rendőrségen, hogy apa volt. Hittek neki, ezért hozzá ítéltek. A mai napig nem láthattam Őt.. Anyának nem sokára új "pasija" lett. Hamar összecuccoltak. Mivel egy ingyen élő volt, természetesen hozzánk jött csövelni. Másfél éve voltak együtt, mikor én tizenkét éves voltam. Megerőszakolt. Gyenge voltam és védtelen. Nem tudtam megvédeni magam. Ordítottam, sikítottam. Fájt. Fájt ahogy hozzámért, ahogy beszélt velem. Minden egyes érintése mélyen a fejembe vésődött. Nem segített senki. Nem volt senkim. 
 " - Anya, kérlek! Segíts! Anya! "
" - Fogd be a pofád, mocskos ribanc!" 
" - Eljátszadozunk egy kicsit."
"- Kérem, ne! Kérem!" 
 - Chels.. - hangom elcsuklott, nem tudtam tovább folytatni. Justin csak tanácstalanul ült előttem. Nem mert megölelni. Nem mert hozzám érni, nehogy még több kárt tegyen .Vagy esetleg újra agyonverjem. 
- Ölelj át. 
Mennyivel jobb, ha egyedül őrlődöm? Mennyivel jobb, ha valaki támaszt tud nekem nyújtani? A szavak meggondolatlanul hagyták el ajkaim. Nem gondolkoztam. Vigaszt kerestem. 
Ha ennek Justin Biebernek kell lennie, ám legyen. 
 Félénk mosollyal tárta szét karjait, mire közelebb csusszantam hozzá. Remegő kezekkel öleltem át, kezeim hátán hagytam. Teste melege, szuszogása megnyugtatott. Más volt, mint a múltkor. Tudtam, hogy nem tesz semmi olyat, amit nem akarok. Ezt hívják bizalomnak?

3. Fejezet • in one house

Chels szemszöge

Dr. Heselmannak igaza van. Ezek után jobb esetben kilométerekre elkerül. Ami, nos.. Nem lenne rossz, viszont most egy kicsit bonyolódott a helyzet.
Itt vagyok tizenhét évesen, a legnagyobb gondom maximum az érettségi lehetne. Erre tessék. A barátnőmtől eltiltott az anyám, aki mellesleg nem tudom éppen melyik "pasijánál" sütteti a popolóját, mert hogy "ez is csak egy betegség" nálam, meg hogy szerethetnék már egy lányt, ráadásul egy "ilyen" lányt. Bieber persze sokkal jobb lenne. Gazdag, jóképű, jó kiállású, blah, blah, blah. Persze, ezzel mind egyetértek. Valóban kő gazdag, a lányok pedig ölni tudnának érte, viszont azt kihagyta, hogy egy igazi seggfej. Arrogáns, és bunkó is. Alap helyzetben nem foglalkoznék vele, viszont mint említettem, a doki szépen beleköpött a levesembe. Két hónapom, azaz nyolc hetem és hatvan napom van arra, hogy "összebarátkozzak" vele.
  Csak hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Ez nem hiszti! Nem vagyok aszociális vagy antiszociális. Egyszerűen csak volt egy gyerekkori traumám, amit mai napig nem tudtam feldolgozni. Ez meg is mutatkozik a betegségemben. Ez a betegség nem szól másról, mint arról, hogy nem szabad hozzám érniük az embereknek! Ilyenkor teljesen bekattanok. Elő bukkannak a régi emlékek.. Addig ütöm az áldozatom, amíg mozog. Elég durva, igen. Gondolom értitek miért nincsenek barátaim. Egyesegyedül a barátnőm az, akinek elviselem az érintéseit. Ez valamilyen szinten bizalom kérdése is. Nem szabad siettetni. Viszont két hónap? Ez szenvtelenül kevés idő! Minél hamarabb el kell kezdenünk, ha jót akarok magamnak.
Most viszont egyelőre várnom kell a magántanáromra. Pontosítok. Az új magántanáromra. Ahogy a doki fogalmazna "agyonvertem" az előzőt. Csodálkozom, hogy még vannak Los Angelesben olyan emberek, akiknek ennyire kell a pénz. Azért én a testi épségem nem tenném kockára.

Egy idősödő nőre számítottam,- mint általában- ehelyett egy jó kiállású, középkorú fiatal ember libbent be az ajtómon öt után pár perccel. Első benyomás? Nem rossz. Sőt.

 Igaz a csupa izom karakterek annyira nem jönnek be, viszont a kisugárzása.. Tarolt mindent! 

Szerencsére a munkájában is ott volt, így nem kellett beégnem azzal, hogy esetleg nem fogtam fel a másodfokú egyenlet kiszámítását. 

 - Tudod Samy, ha akkoriban nekem is ilyen jól fogott volna az agyam, talán én is a tanárok kedvence lehettem volna - mosolygott elismerően, mire csak pironkodva ejtettem egy zavart félmosolyt. Gondolom feltűnt a "Samy" megnevezés. Nos igen, a második nevem Samantha, amit nem igazán szeretek használni. Egyszerűen csak nem tetszik. A Samyre még nem is gondoltam eddig, mint becézésére. Samy.. Egész jól hangzik. 

 - Nos.. Igazából én sem voltam senkinek sem a kedvence - emlékszem mielőtt magántanuló lettem volna a tanárok is ugyanolyan elkényeztetett ribinek hittek, mint a diákok. Nem tudom, hogy nem tudták vagy inkább csak nem akarták felfogni, hogy beteg vagyok. Az előbbire tippelek. 

 - Nekem igen. 

A legértelmesebb mondat, amit jelen pillanatban kitudtam nyögni, az a

 - He? 

 Vigyora csak még szélesebb lett. Jót mulatott döbbent arcomon. Mielőtt körülbelül a föld alá süllyedtem volna, megszólalt az ismerős csengő szó. Oh, én megmentőm! 

. . Vagy nem. 

 - Mit szeretnél? - próbáltam  kedves lenni. Jó, igazából a múltkor

is próbáltam, aztán tudjuk mi lett a vége.

 - Neked is szia - vágta oda flegmán, majd komolyra vette a figurát, mielőtt még bármivel is visszavághattam volna. - Beszélhetnénk? 

 Mi? Beszélni? 

 - Nem igazán érek most rá - sandítottam hátra fél szemmel a nappalimban várakozó férfira, mire Jay is követte tekintetem. 

 - Hogy van az, hogy engem agyonversz, egy idegen pasival meg itt.. Ki tudja mit csinálsz? - szemöldököm homlokomig szaladt értelmezésein. 

 - Egy, nem vertelek agyon. Plusz figyelmeztettelek is. Kettő pedig, ahelyett, hogy számon kérsz a saját lakásomon, kinyöghetnéd már végre miért jöttél - igen, igen. "Kedves leszek" Ezzel az emberrel egyszerűen lehetetlen.Olyan indulatokat csal ki belőlem, hogy lehetetlenség türtőztetni magam.

 - Felhívott Tom - közölte félvállról. 

 - Ismered? 

 Meglepett. Egyszerűen csak Tom? Tom, Dr. Heselman személyét takarja. 

 - Ez most lényegtelen - köszörülte meg kínosan torkát, majd egy bőröndöt(?) húzott elő maga mögül.

 - Az. Mi? - Oh, csak azt ne mondd. 

 - Lebeszéltem Mirandával, hogy amíg haza nem ér a.. "melóból", addig ideköltözöm - mosolygott bárgyún.  Miért én tudok meg mindent az utolsó pillanatban? Kisebb idegösszeroppanást kaptam tőle, erre ideköltözteti?!

 - Oh tényleg? - viszonoztam gesztusát egy lelkes mosollyal. - Na húzz el innen - arcomról pillanatok alatt fagyott le a jókedv. Ezt még Ő sem gondolhatta komolyan. 

 - Jó buli lehet az elvonó. 

"Két hónapot kapsz" 

Őszintén? Az elvonó rohadt szar. Biebert rohadtul ki nem állhatom, viszont ha választanom kell, akkor inkább az Ő képét bámulom, minthogy null-huszonnégyben csövek álljanak ki belőlem.

 - Várj! 

Pár lépésnyi választotta el csupán, hogy kilépjen azon a kicseszett kapun, erre marasztalom. Elment az a maradék eszed is Wild! Elégedett vigyorral konstalálta, elérte amit akart.

 - Na mi az cica? Mégis szobatársak leszünk? - sétált vissza azzal az idegtépő vigyorával.

Már csak a puszta jelenlététől a hideg futkos a hátamon. Minden egyes arcrezdülésétől a falnak tudnék menni. Zavar, ha beszél, ha néz. Zavar a jelenléte. A megjelenése, a magabiztossága. Hogy egyből azt hiszi Ő a menő, csak mert pár gimis csaj anno letolta neki a bugyiját. Nevetséges. Belegondolni nem akarok, hogy nekem még hozzá is kell érnem ehhez az.. ehhez az emberhez. 

 

 - Lakótársak - javítottam ki előző "nyelvbotlását". Azért azt ne gondolja már, hogy egyből az ágyamba engedem. Úgy értem.. nem mintha később igen, vagy ilyesmi. Ah, miért fárasztom magam feleslegesen?

 - Nyugi szivi - sétált még közelebb. Márkás cipője csupasz lábujjamhoz ért, mire ijedten pillantottam fel rá. Vette az adást. Ügyelve, nehogy kezei bármelyik testrészemhez érjenek suttogott fülembe. - Élvezni fogod.

Sziasztok!

Itt is lennék egy újabb résszel!^^ Ha tetszett kommentelj, iratkozz fel s blogra, hagyj magad után nyomot! 

Ui.: Kitartást a sulihoz! 

Xoxo.

2. Fejezet • One month

Chels Szemszöge

- Hogy érzed magad Samantha?
 - Chels. 
 - Chels. Nem tudtam, vagy inkább.. Inkább csak nem akartan elhinni, hogy már megint itt vagyok. Fél éve nem jártam itt. Hat hónap sok időnek tűnik. A mély emlékeket azonban soha nem felejted. - Hagyjuk a kerülő kérdéseket. Utáltam itt vesztegetni az időm. Az elején még hittem ebben az agydoki dologban, aztán az első idegösszeroppanásom követte a második, a harmadik.. Nem akartam többé idejárni. Fel akartam adni. Nem láttam értelmét többé semminek.

- Rendben — kedves kisugárzású, körülbelül negyvenes évei végén járó pasas volt, Dr. Heselman. Minden héten egy délutánt itt töltöttem. És hogy akkor mégis hogyan kerültem újra ide?

*Előzőnap este

- Holnap találkozunk baby — magassarkújának köszönhetően ezúttal én voltam, akinek lábujjhegyre kellett merészkednie. Meglepett ez a gothból hirtelen pink Barbievá alakulása, de különösképp' nem zavart. - Szeretlek — nyomtam egy újabb puszit rúzzsal fett ajkaira. - Hogy az ég nem szakad rád — forgatta látványosan szemeit az én házamban, az én kanapémon terpeszkedő szőkeség.
- Tudtommal téged senki nem kérdezett — vontam föl szemöldököm, mire csak gúnyosan felhorkant. 
- Biztos meglesztek? — szorított rá gyengéden felkaromra, ezzel elérve, hogy újra rá figyeljek. Hangjából kétkedést, s némi félelmet véltem felfedni. Aggódott értem, ezért úgy kellett tennem, mintha nem érintene a dolog különösképp. Oh, pedig mennyire tartottam még jó magam is az elkövetkezendő napoktól. Bieberrel összezárva? Napokig egy levegőt szívni egy ilyen kanos idiótával? Remélem nem fertőző.. Már így is egy roncs vagyok. Ezer wattos mosolyom megvillantva fogtam kezeim közé a lány arcát, majd utoljára biztosítottam a dolgok felől mielőtt kettesben hagyott volna ezze.. Akarom mondani vele.
 - Khm.. Szeretnél valamit.. csinálni? — nyugi Chels. Csak kedvesen, csak kedvesen.. Pimasz vigyorra húzta ajkait mielőtt a TV elől felállva felém kezdett közeledni. 
— M-mit csinálsz? Ajkaim szétnyíltak, minden egyes lépésénél megszaporáztam lélegzetvételeim. Kezeit megtámasztotta két oldalamnál a falnak. Éreztem az erős kölnijét, közelségétől levert a víz. A torkom elszorult, szívem a torkomban dobogott. Eluralkodott rajtam a pánik. - K-kérlek.. Ne érj hozzám — hangom remegett, halk volt. Akár egy gyenge sóhaj. Nem hatotta meg rimánkodásom. Bal kezét elemelve a faltól, gyengéden fülem mögé tűrte szemembe lógó fekete tincsem. - Justin, kérlek.. Nem akarlak bántani — bármennyire is utáltam ezt az embert, tudtam mi történik, ha folytatja. Azt pedig egyikőnk sem akarta. Tüzelő orcámon, hideg ujjai, mint felúcsódás a rémálomból, majd mélybarna szemeibe nézve, egy újabba taszítani önmagam.

Ösztönös kémia reakció. Amilyen hangosan csak tudtam, fülsüketítő visítás szerű hang tört ki testemből. Az előttem álló srác két méter távolságot téve, értetlenül figyelt.
 " - Anya, kérlek! Segíts! Anya! "
 - Chels.. "
"- Fogd be a pofád, mocskos ribanc!" 
" - Eljátszadozunk egy kicsit." 
 - Chels, jól vagy? — nem kapok levegőt!
- Chelsea — újra közelebb merészkedett. Túl közel!
 "- Kérem, ne! Kérem!" 
 - Nee! — hisztérikusan kezdtem ütni az előttem egyensúlyát elvesztő, földön elterülő srácot. Ütöttem, karmoltam, ahol értem. Elvesztettem a kontrolt.

- Beszélgessünk a srácról, akit tegnap kis híján agyonütöttél.
- Nem ütöttem agyon! — ez nevetséges. Pár helyen megkarmoltam.. Örüljön, hogy ennyivel megúszta, miután figyelmeztettem is. Legközelebb nem fogja, azt garantálom.
 - Remélem nem volt a kiszemeltje. Ezek után nem hiszem hogy egyáltalán szóba állna magával. 
- Hál' Istennek. 
 - Így soha nem fog tudni emberi kapcsolatokat kialakítani. 
- Hál' Is..
 - Tényleg nem fogja föl ennek a súlyát?! — Mr. Heselman nyugodt ember volt, viszont én.. Mindig betettem nála valamivel. - Volt egy traumája, rendben. Lelki sérült, és nem mozgásképtelen. Magán múlik, hogy változtat e rajta. Ha így folytatja rövidesen egyedül fog meghalni!
 - Oh, hál' Istennek. Gondterhelt sóhaj szakadt fel rekeszizmai felől. Orrnyergét masszírozva hunyta le pilláit. Már komolyan azt hittem hazaküld, mikor újra beszélni kezdett.
 - Két hónapot kap — mormolta továbbra is csukott szemekkel.
 - Tessék? - Két hónap és kézen fogva sétál be az ajtón a sráccal. Különben újra elvonóra küldöm. 
- Ezt nem teheti! — teljesen lesokkoltak a hallottak. Hogy én és.. Az a gyerek. 
- Egy hónap, Chels.
Azzal magamra hagyott a szmogos irodában. Egymagammal, cikázó gondoltaimmal.