Chels szemszöge
Dr. Heselmannak igaza van. Ezek után jobb esetben kilométerekre elkerül. Ami, nos.. Nem lenne rossz, viszont most egy kicsit bonyolódott a helyzet.
Itt vagyok tizenhét évesen, a legnagyobb gondom maximum az érettségi lehetne. Erre tessék. A barátnőmtől eltiltott az anyám, aki mellesleg nem tudom éppen melyik "pasijánál" sütteti a popolóját, mert hogy "ez is csak egy betegség" nálam, meg hogy szerethetnék már egy lányt, ráadásul egy "ilyen" lányt. Bieber persze sokkal jobb lenne. Gazdag, jóképű, jó kiállású, blah, blah, blah. Persze, ezzel mind egyetértek. Valóban kő gazdag, a lányok pedig ölni tudnának érte, viszont azt kihagyta, hogy egy igazi seggfej. Arrogáns, és bunkó is. Alap helyzetben nem foglalkoznék vele, viszont mint említettem, a doki szépen beleköpött a levesembe. Két hónapom, azaz nyolc hetem és hatvan napom van arra, hogy "összebarátkozzak" vele.
Csak hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Ez nem hiszti! Nem vagyok aszociális vagy antiszociális. Egyszerűen csak volt egy gyerekkori traumám, amit mai napig nem tudtam feldolgozni. Ez meg is mutatkozik a betegségemben. Ez a betegség nem szól másról, mint arról, hogy nem szabad hozzám érniük az embereknek! Ilyenkor teljesen bekattanok. Elő bukkannak a régi emlékek.. Addig ütöm az áldozatom, amíg mozog. Elég durva, igen. Gondolom értitek miért nincsenek barátaim. Egyesegyedül a barátnőm az, akinek elviselem az érintéseit. Ez valamilyen szinten bizalom kérdése is. Nem szabad siettetni. Viszont két hónap? Ez szenvtelenül kevés idő! Minél hamarabb el kell kezdenünk, ha jót akarok magamnak.
Most viszont egyelőre várnom kell a magántanáromra. Pontosítok. Az új magántanáromra. Ahogy a doki fogalmazna "agyonvertem" az előzőt. Csodálkozom, hogy még vannak Los Angelesben olyan emberek, akiknek ennyire kell a pénz. Azért én a testi épségem nem tenném kockára.
Itt vagyok tizenhét évesen, a legnagyobb gondom maximum az érettségi lehetne. Erre tessék. A barátnőmtől eltiltott az anyám, aki mellesleg nem tudom éppen melyik "pasijánál" sütteti a popolóját, mert hogy "ez is csak egy betegség" nálam, meg hogy szerethetnék már egy lányt, ráadásul egy "ilyen" lányt. Bieber persze sokkal jobb lenne. Gazdag, jóképű, jó kiállású, blah, blah, blah. Persze, ezzel mind egyetértek. Valóban kő gazdag, a lányok pedig ölni tudnának érte, viszont azt kihagyta, hogy egy igazi seggfej. Arrogáns, és bunkó is. Alap helyzetben nem foglalkoznék vele, viszont mint említettem, a doki szépen beleköpött a levesembe. Két hónapom, azaz nyolc hetem és hatvan napom van arra, hogy "összebarátkozzak" vele.
Csak hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Ez nem hiszti! Nem vagyok aszociális vagy antiszociális. Egyszerűen csak volt egy gyerekkori traumám, amit mai napig nem tudtam feldolgozni. Ez meg is mutatkozik a betegségemben. Ez a betegség nem szól másról, mint arról, hogy nem szabad hozzám érniük az embereknek! Ilyenkor teljesen bekattanok. Elő bukkannak a régi emlékek.. Addig ütöm az áldozatom, amíg mozog. Elég durva, igen. Gondolom értitek miért nincsenek barátaim. Egyesegyedül a barátnőm az, akinek elviselem az érintéseit. Ez valamilyen szinten bizalom kérdése is. Nem szabad siettetni. Viszont két hónap? Ez szenvtelenül kevés idő! Minél hamarabb el kell kezdenünk, ha jót akarok magamnak.
Most viszont egyelőre várnom kell a magántanáromra. Pontosítok. Az új magántanáromra. Ahogy a doki fogalmazna "agyonvertem" az előzőt. Csodálkozom, hogy még vannak Los Angelesben olyan emberek, akiknek ennyire kell a pénz. Azért én a testi épségem nem tenném kockára.
Egy idősödő nőre számítottam,- mint általában- ehelyett egy jó kiállású, középkorú fiatal ember libbent be az ajtómon öt után pár perccel. Első benyomás? Nem rossz. Sőt.
Igaz a csupa izom karakterek annyira nem jönnek be, viszont a kisugárzása.. Tarolt mindent!
Szerencsére a munkájában is ott volt, így nem kellett beégnem azzal, hogy esetleg nem fogtam fel a másodfokú egyenlet kiszámítását.
- Tudod Samy, ha akkoriban nekem is ilyen jól fogott volna az agyam, talán én is a tanárok kedvence lehettem volna - mosolygott elismerően, mire csak pironkodva ejtettem egy zavart félmosolyt. Gondolom feltűnt a "Samy" megnevezés. Nos igen, a második nevem Samantha, amit nem igazán szeretek használni. Egyszerűen csak nem tetszik. A Samyre még nem is gondoltam eddig, mint becézésére. Samy.. Egész jól hangzik.
- Nos.. Igazából én sem voltam senkinek sem a kedvence - emlékszem mielőtt magántanuló lettem volna a tanárok is ugyanolyan elkényeztetett ribinek hittek, mint a diákok. Nem tudom, hogy nem tudták vagy inkább csak nem akarták felfogni, hogy beteg vagyok. Az előbbire tippelek.
- Nekem igen.
A legértelmesebb mondat, amit jelen pillanatban kitudtam nyögni, az a
- He?
Vigyora csak még szélesebb lett. Jót mulatott döbbent arcomon. Mielőtt körülbelül a föld alá süllyedtem volna, megszólalt az ismerős csengő szó. Oh, én megmentőm!
. . Vagy nem.
- Mit szeretnél? - próbáltam kedves lenni. Jó, igazából a múltkor
is próbáltam, aztán tudjuk mi lett a vége.
- Neked is szia - vágta oda flegmán, majd komolyra vette a figurát, mielőtt még bármivel is visszavághattam volna. - Beszélhetnénk?
Mi? Beszélni?
- Nem igazán érek most rá - sandítottam hátra fél szemmel a nappalimban várakozó férfira, mire Jay is követte tekintetem.
- Hogy van az, hogy engem agyonversz, egy idegen pasival meg itt.. Ki tudja mit csinálsz? - szemöldököm homlokomig szaladt értelmezésein.
- Egy, nem vertelek agyon. Plusz figyelmeztettelek is. Kettő pedig, ahelyett, hogy számon kérsz a saját lakásomon, kinyöghetnéd már végre miért jöttél - igen, igen. "Kedves leszek" Ezzel az emberrel egyszerűen lehetetlen.Olyan indulatokat csal ki belőlem, hogy lehetetlenség türtőztetni magam.
- Felhívott Tom - közölte félvállról.
- Ismered?
Meglepett. Egyszerűen csak Tom? Tom, Dr. Heselman személyét takarja.
- Ez most lényegtelen - köszörülte meg kínosan torkát, majd egy bőröndöt(?) húzott elő maga mögül.
- Az. Mi? - Oh, csak azt ne mondd.
- Lebeszéltem Mirandával, hogy amíg haza nem ér a.. "melóból", addig ideköltözöm - mosolygott bárgyún. Miért én tudok meg mindent az utolsó pillanatban? Kisebb idegösszeroppanást kaptam tőle, erre ideköltözteti?!
- Oh tényleg? - viszonoztam gesztusát egy lelkes mosollyal. - Na húzz el innen - arcomról pillanatok alatt fagyott le a jókedv. Ezt még Ő sem gondolhatta komolyan.
- Jó buli lehet az elvonó.
"Két hónapot kapsz"
Őszintén? Az elvonó rohadt szar. Biebert rohadtul ki nem állhatom, viszont ha választanom kell, akkor inkább az Ő képét bámulom, minthogy null-huszonnégyben csövek álljanak ki belőlem.
- Várj!
Pár lépésnyi választotta el csupán, hogy kilépjen azon a kicseszett kapun, erre marasztalom. Elment az a maradék eszed is Wild! Elégedett vigyorral konstalálta, elérte amit akart.
- Na mi az cica? Mégis szobatársak leszünk? - sétált vissza azzal az idegtépő vigyorával.
Már csak a puszta jelenlététől a hideg futkos a hátamon. Minden egyes arcrezdülésétől a falnak tudnék menni. Zavar, ha beszél, ha néz. Zavar a jelenléte. A megjelenése, a magabiztossága. Hogy egyből azt hiszi Ő a menő, csak mert pár gimis csaj anno letolta neki a bugyiját. Nevetséges. Belegondolni nem akarok, hogy nekem még hozzá is kell érnem ehhez az.. ehhez az emberhez.
- Lakótársak - javítottam ki előző "nyelvbotlását". Azért azt ne gondolja már, hogy egyből az ágyamba engedem. Úgy értem.. nem mintha később igen, vagy ilyesmi. Ah, miért fárasztom magam feleslegesen?
- Nyugi szivi - sétált még közelebb. Márkás cipője csupasz lábujjamhoz ért, mire ijedten pillantottam fel rá. Vette az adást. Ügyelve, nehogy kezei bármelyik testrészemhez érjenek suttogott fülembe. - Élvezni fogod.
Sziasztok!
Itt is lennék egy újabb résszel!^^ Ha tetszett kommentelj, iratkozz fel s blogra, hagyj magad után nyomot!
Ui.: Kitartást a sulihoz!
Xoxo.
