2. Fejezet • One month

Chels Szemszöge

- Hogy érzed magad Samantha?
 - Chels. 
 - Chels. Nem tudtam, vagy inkább.. Inkább csak nem akartan elhinni, hogy már megint itt vagyok. Fél éve nem jártam itt. Hat hónap sok időnek tűnik. A mély emlékeket azonban soha nem felejted. - Hagyjuk a kerülő kérdéseket. Utáltam itt vesztegetni az időm. Az elején még hittem ebben az agydoki dologban, aztán az első idegösszeroppanásom követte a második, a harmadik.. Nem akartam többé idejárni. Fel akartam adni. Nem láttam értelmét többé semminek.

- Rendben — kedves kisugárzású, körülbelül negyvenes évei végén járó pasas volt, Dr. Heselman. Minden héten egy délutánt itt töltöttem. És hogy akkor mégis hogyan kerültem újra ide?

*Előzőnap este

- Holnap találkozunk baby — magassarkújának köszönhetően ezúttal én voltam, akinek lábujjhegyre kellett merészkednie. Meglepett ez a gothból hirtelen pink Barbievá alakulása, de különösképp' nem zavart. - Szeretlek — nyomtam egy újabb puszit rúzzsal fett ajkaira. - Hogy az ég nem szakad rád — forgatta látványosan szemeit az én házamban, az én kanapémon terpeszkedő szőkeség.
- Tudtommal téged senki nem kérdezett — vontam föl szemöldököm, mire csak gúnyosan felhorkant. 
- Biztos meglesztek? — szorított rá gyengéden felkaromra, ezzel elérve, hogy újra rá figyeljek. Hangjából kétkedést, s némi félelmet véltem felfedni. Aggódott értem, ezért úgy kellett tennem, mintha nem érintene a dolog különösképp. Oh, pedig mennyire tartottam még jó magam is az elkövetkezendő napoktól. Bieberrel összezárva? Napokig egy levegőt szívni egy ilyen kanos idiótával? Remélem nem fertőző.. Már így is egy roncs vagyok. Ezer wattos mosolyom megvillantva fogtam kezeim közé a lány arcát, majd utoljára biztosítottam a dolgok felől mielőtt kettesben hagyott volna ezze.. Akarom mondani vele.
 - Khm.. Szeretnél valamit.. csinálni? — nyugi Chels. Csak kedvesen, csak kedvesen.. Pimasz vigyorra húzta ajkait mielőtt a TV elől felállva felém kezdett közeledni. 
— M-mit csinálsz? Ajkaim szétnyíltak, minden egyes lépésénél megszaporáztam lélegzetvételeim. Kezeit megtámasztotta két oldalamnál a falnak. Éreztem az erős kölnijét, közelségétől levert a víz. A torkom elszorult, szívem a torkomban dobogott. Eluralkodott rajtam a pánik. - K-kérlek.. Ne érj hozzám — hangom remegett, halk volt. Akár egy gyenge sóhaj. Nem hatotta meg rimánkodásom. Bal kezét elemelve a faltól, gyengéden fülem mögé tűrte szemembe lógó fekete tincsem. - Justin, kérlek.. Nem akarlak bántani — bármennyire is utáltam ezt az embert, tudtam mi történik, ha folytatja. Azt pedig egyikőnk sem akarta. Tüzelő orcámon, hideg ujjai, mint felúcsódás a rémálomból, majd mélybarna szemeibe nézve, egy újabba taszítani önmagam.

Ösztönös kémia reakció. Amilyen hangosan csak tudtam, fülsüketítő visítás szerű hang tört ki testemből. Az előttem álló srác két méter távolságot téve, értetlenül figyelt.
 " - Anya, kérlek! Segíts! Anya! "
 - Chels.. "
"- Fogd be a pofád, mocskos ribanc!" 
" - Eljátszadozunk egy kicsit." 
 - Chels, jól vagy? — nem kapok levegőt!
- Chelsea — újra közelebb merészkedett. Túl közel!
 "- Kérem, ne! Kérem!" 
 - Nee! — hisztérikusan kezdtem ütni az előttem egyensúlyát elvesztő, földön elterülő srácot. Ütöttem, karmoltam, ahol értem. Elvesztettem a kontrolt.

- Beszélgessünk a srácról, akit tegnap kis híján agyonütöttél.
- Nem ütöttem agyon! — ez nevetséges. Pár helyen megkarmoltam.. Örüljön, hogy ennyivel megúszta, miután figyelmeztettem is. Legközelebb nem fogja, azt garantálom.
 - Remélem nem volt a kiszemeltje. Ezek után nem hiszem hogy egyáltalán szóba állna magával. 
- Hál' Istennek. 
 - Így soha nem fog tudni emberi kapcsolatokat kialakítani. 
- Hál' Is..
 - Tényleg nem fogja föl ennek a súlyát?! — Mr. Heselman nyugodt ember volt, viszont én.. Mindig betettem nála valamivel. - Volt egy traumája, rendben. Lelki sérült, és nem mozgásképtelen. Magán múlik, hogy változtat e rajta. Ha így folytatja rövidesen egyedül fog meghalni!
 - Oh, hál' Istennek. Gondterhelt sóhaj szakadt fel rekeszizmai felől. Orrnyergét masszírozva hunyta le pilláit. Már komolyan azt hittem hazaküld, mikor újra beszélni kezdett.
 - Két hónapot kap — mormolta továbbra is csukott szemekkel.
 - Tessék? - Két hónap és kézen fogva sétál be az ajtón a sráccal. Különben újra elvonóra küldöm. 
- Ezt nem teheti! — teljesen lesokkoltak a hallottak. Hogy én és.. Az a gyerek. 
- Egy hónap, Chels.
Azzal magamra hagyott a szmogos irodában. Egymagammal, cikázó gondoltaimmal.